“Ebben a fura és béna időszakban egyre jobban hiányoztok nekem. Azt találtam ki, hogy mostantól 10 héten át minden vasárnap hozok egy saját történetet.” Ez minden héten ott állt azoknak a szövegeknek a végén, amit most egyben elolvashatsz itt.
11 történet, 10 dal, minden egyes Vasárnapi Dalszerző Krónikák rész.
0/10
Kígyó: Na kedveském, akkor itt a vége, most meg foglak ölni!
Vera: Úúúúristen! Könyörgöm, ne! Hidd el, nem ölhetsz meg most!
K: És ugyan miért nem?
V: Mert…én énekesnő vagyok..!
K: Igazán?! Akkor ööö, énekelj valamit!
2012 nyarán még Londonban éltem, frissen diplomáztam énekesként, dalszerző szakiránnyal. Soha annyira elveszve nem éreztem magam (azóta se), mint azon a nyáron. Mindenki énekes, mindenki dalszerző vagy annak tanul, túl nagy a zaj én meg pici vagyok, törékeny és összenyomható. Minden napomat kitöltötte a jövőmmel kapcsolatos szorongás, amiben ugyan volt némi vágyakozás, álmodozás is, de a fókuszom a sötét oldalon tengődött.
Egyik reggel teljesen leizzadva ébredtem, olyan álmot láttam, amire egész életemben emlékezni fogok:
Egy erdőben túráztam pár ismeretlennel. A hegy oldalában haladtunk libasorban egy zöld ösvényen, amikor egyszer csak egy irrrrdatlan kövér óriáskígyó vágott elém. Megtorpantam, jobban mondva teljesen lefagytam, farkasszemet néztem vele hosszú másodpercekig (egy kígyóval farkasszemet höhö) és vártam, mi lesz. A kígyó egy ponton kényelmesen megnyújtózott, majd kobraként elkezdett felemelkedni olyan magasra, hogy tekintetünk pont egy vonalba kerüljön. Tökéletesen emlékszem a hangjára, nyájas volt és mosolygósan kegyetlen. Jelezte, hogy itt a vége az utamnak, vegyek egy nagy levegőt és engedjem át magam a szorításának. Lassan körém tekeredett (ez már inkább anakonda feature volt, jaj ez a sok kígyó fajta…) és éreztem, hogy itt az utolsó lehetőségem, hogy valamivel megállítsam.
“Várj kígyó!! Nem ölhetsz meg!” “Ugyan miért nem?!” “Mert..mert..én énekesnő vagyok!” “Valóban? Akkor énekelj valamit.”
Nagy levegő anyukám.. Semmi kétség nem volt bennem azt illetően, hogy melyik dalt énekeljem. Bele is kezdtem a Nature Boy-ba. Minden félelmem elmúlt. Énekeltem és Ella Fitzgerald-ra gondoltam. A kígyó lassan letekeredett rólam, mint valami sál és a talajon összetekeredett. Dalom mély álomba szenderítette. Az eddig teljesen figyelmen kívűl hagyott csoport egyik férfi tagja odalépett és az alvó kígyót felemelte majd betette egy hűtőszekrény mélyhűtő részlegébe.
1/10
Vera: Elsőre zsákoltam, és milyen messziről, láttad?
Menő Kosaras Csávó: Aha, jó volt. Ügyes vagy!
V: Ezek szerint van tehetségem a kosarazáshoz..
MKCS: Lehetséges, azért dobj tízszer ugyanígy, és ha a tizenegyedik is bemegy, akkor beszéljünk.
Az IHLET-MÍTOSZ (röviden: IHMÍ)
Sokat hallom az ősi, már-már zsigereinkbe ivódott gondolatot, miszerint a művész ihletett állapotban alkot. Gyűjti a sok életet, szívja magába a történéseket és egy nagy levegővétellel kiadja magából zenében, versben stb..persze csak amikor épp olyan a hangulata.
Ehhez a romantikus gondolathoz szokott tartozni egy adag környezeti követelmény, mint például a csendes otthon, gyertyafény vagy szép növények, füstölő stb. Ne értse senki félre, ezeknek a gondolatától nekem azonnal megindul a vérem, és máris látom magam e settingben gitárral a kezemben Paul McCartney-t megszégyenítő dalokat írván..csak van egy kis bibi. (képzeljetek ide egy lemez beakadás effektet)
Az ihlet (vagy inkább IHLET) nem olyan, mint a lottó ötös. Mármint abban hasonlít rá, hogy mindenki várja és reméli, hogy neki is bejön egyszer, de a nagy különbség, hogy az ihlet MINDENKINEK JÖN.. ÉS NEM IS EGYSZER. Sajnos viszont nem elégszer, hogy egy életre(műre) elég legyen.
A legegyszerűbb ihlet triggerelő élethelyzet a szarul levés. Szakítás, gyász, kudarc.. ezek tökéletesen hozzák a dalszerző kedvet. ((Vigyázat!! Egy sima mezei depi, kedvetlen béna lustaság vagy átlagos értéktelennek érzés NEM tartozik a triggerelők fajtái közé. Jöjjön vissza később. ))
A többi nap, hónap, év amikor “jól”, “nagyon jól”, vagy csak “okén” vagyunk, egyenlő az ihletszegény, átlagos munkanappal. Az én életemben ezek a napok vannak többségben, ezért amikor koncertek után (milyen koncertek?!) alkalomadtán a dalok érkezéséről elegyedek beszélgetésbe, mindig ki kell ábrándítanom beszélgetőpartnerem.
Ha most végignézném az összes megjelent szerzeményem, egy kezemen tudnám összeszámolni azokat a dalokat, amelyeket ihletett állapotban írtam/írtunk. A többit (ami bőőőven a többség) nyögve-nyelve, fejen állva, félretéve majd újra előszedve, szemetesből kikukázva, egymillió órányi zenekari próbálás után vagy csak teljesen értelmetlen okok miatt (pl. határidő) sikerült befejeznem.
A GAME véletlenül született. Bizonytalan, lebegő időszakban. Címkéje: Ihletett dal.
2/10
Valaki: Amúgy ez a dal miről szól?
Vera: ….?
De mégis, mire gondolt a dalszerző?!
Az első lemezemen (Game, 2013) van egy dal, melynek címe Kiss & Tell. Nemrég előkerestem a demó verzióját, amit londoni ágyamban készítettem pizsiben első rendes gitárommal, egy müzlistállal és egy flakon vízzel. Ebben az időben (nevezzük kőkorszaknak), még nem kotyvasztott minden második laptoppal rendelkező ember ütős beateket, így maradt a konyhában fellelhető perkusszív kínálat.
A szöveg gondolkodás nélkül folyt ki belőlem, nem is kezdtem el agyalni a rímeken, meghagytam őket a maguk nyers mivoltukban és az évekkel később felvett lemezen is ez szól.
Hidegzuhanyként ért, amikor egy rádióinterjúban megkérdezték, hogy miről szól a szerzemény. Addig soha nem gondolkodtam el ezen és lesújtott a felismerés, hogy azt se tudom miről szólnak a dalaim. Végigmentem az egész lemezen és rájöttem, szinte egyik dalom se szól VALAMIRŐL.. Csak érzetek, emberek, élethelyzetek és vágyak fogalmazódnak meg, de sose írtam arról, hogy “Oh, elhagytál te disznó, úgy fááááááj!”
Ennek a teljesen bizonytalan időszaknak a feloldása akkor érkezett el, amikor elkezdtetek írni nekem arról, hogy nektek miről szól egy-egy dal. Valaki pl. a Cold Fire-re házasodott, más erre vált el. A Szél Hozott sokak gyerekeinek kedvence, más jelezte, hogy ez a zene minden csak nem gyereknek való. 😀
Bár mostanában sokkal több “témát” próbálok behozni, még mindig azt gondolom, a zene sokkal absztraktabb, és a szerzőjétől teljesen független, önálló életre van teremtve. Az én dalaim arról szólnak, amit TE, kedves olvasó belehallasz.
Hard. Ez a vadiúj dal nekem arról szól, hogy nehéz ebben a világban biztosnak lenni bármiben.
3/10
“Várjá’ már, ez tudom mi! Aaa izétől az a híres… pont ugyanaz a dallama!!”
A PLÁHÁÁÁÁ… A PLÁGIUM
Pár éve kijött egy cikk, ahol összegyűjtötték azokat a magyar megjelenéseket, amelyeken már létező híres dalokból loptak összetéveszthetetlen dallamokat/akkordokat/riffeket stb. Nagy port kavart az írás, a zenei szakma szereplői egymás torkának ugorva bizonygatták igazukat és fordítva.
Ez a bejegyzés NEM erről a plágiumfajtáról szól. 🙂
Ez a bejegyzés arról szól, hogy aki sok zenét hallgat sokszor, annak sok zene ragad a fülébe, agyába, tudatalattijába. Ez egyrészt szuper dolog, mert hatalmas eszköztára lesz az dalszerzéshez, viszont így megnő annak az esélye, hogy olyan dalt ír, amit már megírt más. Nem hiába tartja a mondás, hogy a zenét szerezni szokták!
Ennek a katasztrófának a menete a következő:
Ülök a hangszer előtt, keresgélek akkordokat, változtatom a tempót így-úgy. Egyszer csak ráérzek valami jó kis húzós harmóniamenetre, úgy érzem mintha már nem is az agyam irányítana, egyszerűen magától oda húzza az ujjaimat a JÓ akkordokra valami. MEKKORA DALSZERZŐ VAGYOK!! Megyek is a próbaterembe megmutatni a fiúknak az új ötletet, biztos odalesznek. És…akkor….valamelyikük kikeresi a Spotify-on azt a számot, ami EGY AZ EGYBEN ugyanaz, mint amit írtam. A legviccesebb, hogy ezek általában nem azok a dalok, amiket abban az időszakban hallgatok, inkább olyanok, amelyek régóta mélyen vártak a tudatalattim bugyraimban, hogy végre előjöhessenek.
Ennek a dalnak azért csak Bring On a címe, mert ha az egész első sort használnám, mindjárt kiderülne honnan is jutott eszembe ez a fantasztikus kezdés….
4/10
Riporter: Ennyi és ennyi nézettsége a videódnak. Szerinted miért? Nem esik rosszul?
Vera: Szerintem van választásom. Csinálhattam volna trendibb dolgot, de nem akartam.
R: Jó, jó…de azért megérdemelnél több követőt, nem gondolod?
V: …
A SIKERTELEN DALSZERZŐ (háhh!)
Beszéljünk a sikerről. Like-okról, követőkről, jöjjenek a számok.
Hány koncert, hány eladott jegy, hány országban, hány közreműködővel? Mennyi lemez ment el, hányadik a lejátszási listán, hányan osztották, szorozták is? Hány gitáron, hány dalt? Ebből hány százalék saját? Aha, de abból hányan osztoztok? És díjból hány? Hány éves voltál, amikor hányadik turnén, hányadik stúdiófelvételt? Mennyi like volt azon, amelyiken hanyadik követő lett meg?
Nem szívesen válaszolok ezekre a kérdésekre. Ahhoz túl kevés, hogy sikeresnek mondható legyek. Ahhoz túl sok, hogy úgy érezzem, már minden megvolt.
A maihoz jöjjön egy olyan video, ahol nagy számú ember előtt játszottunk egy irdatlan nagy méretű színpadon, egy olyan városban, ahol nagyon nagyon nagy számú embert öltek meg a második világháborúban.
És az, amit ott átéltem, nem számokban mérhető.
5/10
Nő: Szia Vera, azért írok mert szeretnék hozzád járni énekelni tanulni. Nem tudok kottát olvasni, se szolmizálni, van értelme jönnöm azért?
Vera: Hello, tök jól esik, hogy úgy tűnik én tudok..gyere hát!
TUDNI ÉS TELJESEN ELFELEJTENI
A Táp Színháznak van egy ‘Minden rossz varieté’ c. előadás sorozata, melyben minden fellépő elmond magáról, vagy eljátszik valami kínos történetet, egyszóval durván beég a közönség előtt.
Jöjjön ezen a héten az én vallomásom:
Abszolút nem tudom milyen akkordokat játszom a dalaimban. A legtöbbnek még a hangnemét se tudom fejből. Nem tudok (rendesen) kottát olvasni, se szolmizálni. Úgy írom minden dalom, hogy közben halvány lila fingom nincs arról, hogy összhangzattanilag (van ilyen szó?!) mi történik.
És a legdurvább: zenei diplomám van.
De állj!! Mielőtt a brit és magyar zeneoktatást elkezdenénk szapulni, hadd jegyezzem meg: zenei tudásom hiánya, csakis dalszerzés közben mutatkozik. Vagyis, ha olyan zenei helyzetben vagyok, ahol hangnemet kell keresni, akkordokat átnézni vagy ritmus leírni, minden visszajön! Ha pedig kreatív folyamatban keresem a hangokat, azt se tudom mi micsoda. TISZTA SKIZO!
Engem rettenetesen korlátoz, ha írás közben tudatában vagyok annak, ami történik. Elmegy a kedvem az egésztől. Olyan, mintha a fülem és a tudatalattim kommunikálna épp, és a kezeim/hangom csak kivitelező építőmunkások lennének, akik eljátsszák a parancsolt hangokat.
Valahogy így:
Fül: Mmm, ide egy szorongatós akkord jöjjön.
Kéz: Aha, ez?
Fül: Jajj neeem, nagyon nem!
K: Ez? Vagy ez? ….várj…EZ?!
F: Már majdnem, de valami még hiányzik. Az a hang, hogy laaaa!
K: Aha, aha. Értem, akkor így?
F: Ezzzaz!
Szeretném, ha egyszer és mindenkorra tisztáznánk: ahhoz, hogy dalt írj, nem kell semmi csak a füleid. Ahhoz, hogy énekelj, meg aztán plááne!
Minden más utána megtanulható.
Ezt a Bródy J./ Szabó L. dalt pont úgy kezdtem átírni, ahogy kezdődik. Csak a füleim vittek, aztán jöhettek a formák, harmóniák, és persze a szuper tanult zenésztársak, akik kibogozták amit hallani szerettem volna.
6/10
Férfi: Jó volt a koncert! Mondjuk az utsó dalra alig ismertem rá, a lemezen máshogy szól.
Vera: Igen, hisz ott háromszor annyi gitársáv van, mint ahány gitáros a zenekarban 🙂
Nő: Nekem a második dal volt most különös. Van az a középrész, ami sokkal táncolósabb lett. Ez amúgy direkt?!
DAL-SORS
Kezdjük az ehetit egy kérdéssel: van olyan, hogy egy dolgot száz féle verzióban képzeltek el? Egyszerre?!
Nézzünk egy könnyű példát:
Sütőtök.
Micsoda isteni étel. Mégis, teljesen más levesben az íze, mint salátában, vagy a sütőből kiemelve. Domináns zöldség, nem nagyon fér el mellette sok más, de igazából mindegy is, bármilyen formában készíted el, mindig ez lesz a főszereplő. Én például a Zsámboki biokertészet felvevőpontjából hazacaplatva szoktam azon mélázni, melyik ínyencséget válasszam.
Ugyanez a helyzet a dalokkal is. Fejemben ül nagyjából öt hangszerelő elme, akik azon vitatkoznak a stúdiófelvétel előtti hetekben, hogy milyen formában vegyük fel az új dalt. Az egyik mindenképp ragaszkodik a torzítós gitárhoz, a másik lírai hangvételű vonósnégyesre esküszik, de folyamatosan veri az asztalt egy bluesénekes öregasszony, akinek sehogy máshogy nem fog tetszeni, csak ha minden akkord moll hetes. És jönnek a diszkósok, a kortárs zenészek, az elektro producerek stb. ÉS A VÉGÉN… levonjuk a tanulságot? NEM.
Nem férek egy zenei stílusba, sose fértem. Minden dalomat több verzióban hallom, amikor írom és iszonyú belső vívódás egyet kiválasztani. Tehát nincs levont tanulság: egyet mindig választani kell.
A jó hír, hogy a koncertek (ha vannak khm..) lehetőséget adnak kiszabadítani a dalokat addigi ruhájukból és teljesen új értelmezést adni nekik. ÉN. EZT. IMÁDOM! Mert ilyenkor végre én is kiszabadulok és az egyik elnyomott hangom figyelemhez jut.
És jöjjön a mostani dalocska: Ordinary. Eddig a magyar szabadfordítás szerint ‘Ordenáré’ néven futott, de a tavalyi Fonós koncertünkön egy sokkal finomabb verzióban ékeskedhetett.
7/10
Valaki: Szia Vera, átküldtem. Volt időd megnézni?
Vera: Aha, igyekszem. Köszi a türelmet!
Valaki pár nap múlva: Hahó, sikerült ránézni?:)
Vera: …..
AZ ELTŰNT IDŐ (nyomába nem lépünk)
Most az elakadásról szeretnék írni. Arról a hullámvölgyről, amikor se kedvem, se hitem nincs abban, hogy lesz még az életben értelmes ötletem. Talán már ki is találhattátok, hogy ebben a pillanatban pont ezt érzem. 🙂 Három nappal el vagyok csúszva a határidőimmel és minden messenger csilingelésre összerezdülök, hogy épp ki ír:
“Kedves Vera, nagyon várjuk a választ! 🙂 “
Paplan alá be, és csak folyjon el az idő. Már úgyis vége mindennek, innen már nem fogom visszahozni a megbízható/szorgalmas/naprakész imidzsem. Vége a sok évnyi munkának, a “minden pillanatban alkotó dalszerző” álarcnak. Most kiderült az igazság. IMPOSZTOR! Máglyára vele!
A héten egy baráti séta során említésre került az a Jung idézet, miszerint nem a tökéletességre kéne törekedni, hanem a teljességre. A saját magam által épített máglyáról visszakecmeregve jöttem rá, hogy nekem a teljességhez maximálisan hozzátartozik az, hogy néhány havonta totttál szétesem. Most, hogy megosztom ezt veletek, még kap egy kis fényt is, így ezerszer nagyobb elfogadást is érzek a saját tökéletlenségemmel kapcsolatban. (értsd: ANNYIRA JÓ ÉRZÉS EZT LEÍRNI!)
Arról nem is beszélve, hogy a dalszerzéshez aztán tényleg elengedhetetlen hozzávaló a NIHIL. Alias:
N.incs
I.hletem
H.agyjál
I.dőt
L.ustálkodni
Folyjon szét minden, ne legyen eleje se vége ennek. Legyen egy jó nagy semmi, ebből majd lehet valami. Csendből zene. (pl.)
Gondoljon a “világ”, amit akar, úgyse miattuk leszek igazán jól magammal. A következő dal pont erről szól. (Miicccsoda véletlen, háh!) Egyik nap minden flott, másik nap megy a levesbe az egész, az állandó meg én vagyok és az, hogy már tudok kapaszkodni. Ha meg épp nem sikerül, akkor a paplan alatt visszaerősödöm majd.
8/10
Dalszerző 1: Mi rímel arra, hogy ‘love’?
Dalszerző 2: …dove? above? Esetleg…glove?
D.1: Jajj, nem. Akkor legyen másik szó.
D.2: Baby?
D.1: Hmmm…de az olyan izé.
D.2: Hát igen, de azért mégse lehet ‘darling’.
D.1: Viszont!!! Lehet ‘HONEY’!!!! Arra például rímel az, hogy ‘MONEY’, na?
D.2: ……aha…az tök egyedi…
A KOLLABORÁNS DALSZERZŐ
Tegye fel a kezét, aki ismeri az ún. “dallamtapadás” gyötrelmes fogalmát? Aki feltette, az pörgethet lejjebb, aki nem, annak most jól elmondom. (Aki ismeri, de nem tette fel, annak üzenem, ho… – VERA!! A LÉNYEGET! – Jóvan.)
Deeees-paaa-ciiito! Már énekled is tovább halandzsa spanyollal a slágert és egy óra múlva imádkozol minden felekezet istenéhez, hogy szedje ki a fejedből, mert már meg-ő-rülsz! De nem tágít. Pár nap múlva. Talán. Ezt hívják dallamtapadásnak.
Dalszerzők is küzdenek ezzel, csak nem (mindig) mások dalaival, hanem a saját beragadt ötleteikkel. Ezerötszázhatvannégyszer nekifutunk a dalkezdeménynek és még mindig ugyanaz a 3 béna szó fog jönni, újra és újra. Argh!!
Ilyenkor két út áll előttünk:
1: Tegyük fel a polcra a dalt, hátha valamikor új ötletünk lesz vele! (nem lesz)
2: Hívjuk fel azt a dalszerző barátot, akinek pont máshogy van behúzva az agya, mint a miénk.
A második út javasolt, ha be is akarod fejezni a dalt még ebben az életben. Ettől persze még lehet, hogy 3 hónapig gyűritek a rímeket, akkordokat, a tempót és stílust, de több esélyetek van révbe érni, mint egyedül.
Ami ebben a lényeg: a kollaboráció csodákra képes, ha “beszorult egó”-ban szenvedsz. Én például elég sokáig independent vumenként abban fürdőztem, hogy mindent megoldok egyedül, aztán kiderült, hogy mégsem. Háh! De még nem ez a lényeg! Hanem, hogy ahogy mást is bevontam az alkotói folyamatba, nem 1+1 lett az együttes hatóerő, hanem (most figyelj) 1+1 A KÖBÖN! (Van itt matekos?)
Ezt azért írom ilyen nyomatékosan, mert természetesen ez nem csak a dalszerzésre igaz. Együtt bármilyen alkotói folyamatban jobb lenni, mint egyedül. Próbáld ki! Lehet ez főzés, lakástervezés vagy kutyanevelés, a kreativitás osztódik és felemel. Ámen.
Ne nyomd egyedül mindenáron. Hívj fel valakit, aki máshogy látja.
Én is így tettem, amikor elkezdtem az Evergreen-t írni. És pont egy olyan majomparádé KozmaKatát hívtam fel, aki tutira nem ugyanúgy hallja a zenét, ahogy én, ezért pont jól megcsavarta a beragadt sorokat.
9/10
Zenész: Ahhoz képest, hogy nő vagy, egész jó dalokat írsz! 😀
Vera: Ahhoz képest, hogy te pasi…elég szarokat..? 😀
MŰVÉSZ-NŐK
Uh, egy nő gitárral?! Überszex! Te domina, te állat! Te férfiakat megszégyenítő vadmacska, a gitárod egy fallikus szimbólum, ezt tagadni kár. És a dobolás…huh anyukám! Nő létedre elég magabiztosan ütöd ezeket a dobtesteket, tisztára mint egy pasi!
Folytassam?
Nekem ezek a mondatok egyáltalán nem bántóak. Nem haragszom értük és nem érzem magam tárgyiasítva általuk. Egy nő gitárral/dobbal szerintem is szexi. Azt is értem, hogy azért szexibb, mint egy férfi hangszerrel, mert kevesebbet látjuk.
DE.
És most térjünk rá a ‘nők a zenében’ témára. Saját bőrömön rendszeresen tapasztalom azt a jelenséget, ahol egy magabiztos nőt azonnal domina/agresszor/diktátor/autoriter díva hisztérikának állítanak be, amit valljuk be, egy férfi vezető sose kapna az arcába. Így elindulni a zenei pályán nem egyszerű, hisz két választásod van:
1: felvenni a kesztyűt és keményebbnek lenni, mint a pasik
2: úgy viselkedni, mintha a saját zenekarod grupija lennél
Sok munkámba kerül lassan rálépnem a harmadik és egyben legegészségesebb útra, ahol vállalni merem magam anélkül, hogy attól szorongjak, vajon mit gondol a színpadmester/műsorrendező/fesztiválszervező stb.
Ez a meló nem a külvilággal kezdődik. Nem “ők értsenek meg engem”, hanem “én tudjam ki vagyok és miért csinálom”. Szerencsés helyzetben vagyok, mert úgy neveltek, hogy kemény munkával és kitartással elérhetem amit szeretnék, és nem vagyok kevesebb, mint mások. De még így is nehéz higgadtnak maradni, amikor a backstage-ben megkérdezik melyik zenészt jöttem “szórakoztatni”…
Úgyhogy az üzenetem az, hogy csak bátran és elszántan, csajok! Gyomláljuk ki magunkból a megfelelési kényszereinket és legyen a tarsolyban mindig egy frappáns válasz, ha betalál egy cuki kis szexista megjegyzés. Akkor változik a világ, ha mi változunk és ebben segítjük és támogatjuk egymást. Szeressük a pasikat, de magunkat még jobban!
10/10
kisfiú: Megint elrontottam! Többször nem akarom megpróbálni, mert nem sikerül sosem!
anyuka: Nem baj, csak csináld.
k: De ezt mondom, hogy elhibázom!
a: Nincs hibázás, csak tanulás van!
JUST F+CKIN DO IT
Semmilyen sikeremből, bejött dobásomból, megkapott díjból vagy lehetőségből nem tanultam annyit, mint a kudarcaimból. Hogy nem sikerült, nem úgy lett, vagy csak egyszerűen benéztem az egészet. Hogy hidegzuhanyként ért, amikor jött az sms, hogy “bocs, mégse a te dalodat választottuk..” vagy amikor a stúdióban beszólt a hangmérnök, hogy “szerintem ezt még gyakorolni kéne”.
Ezek a helyzetek tanítanak meg küzdeni.
Sikerességet megélni úgy lehet, ha küzdöttél. Azért nem “siker”-t írok, hanem “sikeresség érzését”, mert számomra a “siker” önmagában nem létezik. Nincs mutatója, száma, összege.
Ha megküzdök valamiért és tudom, hogy értékes és fontos, már több vagyok.
A 10+1 VDK-t azzal az üzenettel szeretném lezárni, hogy leírom nektek: NEM LEHET ELRONTANI. Csak tanulni lehet. Ezt viszonylag sok fájdalmas emlék mondatja velem, amiket a világ minden kincséért se cserélnék el. Félek, ha belegondolok mennyi lesz még, de ha kitartok és folytatom, még büszkébb leszek magamra, amiért megtanultam egy újabb leckét.
Volt ez a koncert például, ahol kifutót építettünk, kortárstáncosokat hívtunk, HD-ról szóló alapokat és előre programozott vizuált készítettünk. A koncert előtt olyan stressz húzódott rám, hogy konkrétan nem tudtam kinyitni a számat, úgy beállt az állkapcsom. Végül semmilyen nyugtatót nem voltam hajlandó bevenni, csak hittem, hogy valami lesz. A színpadra lépés előtti pillanatban egy gondolat engedte el a szorítást az állkapcsomban: eldöntöttem és mélyen elhittem, hogy nem hibázhatok.
Köszönöm ezt az elképesztő utazást nektek!
Nagy ölelés,
Vera